A légkör messze nem volt szokatlan. A megszokott emberek tették a megszokott dolgukat, a kis sushi bárba tömörülve beszélgettek és a pálcikákkal ügyetlenül próbálták enni a rizst. Annak ellenére, hogy most kevesebben voltak, mint általában ebédidőben, a tömeg így is hangos volt – de Bill pontosan ezt szerette.

Egy magányos boxban ült, vegetáriánus sushi tekercseket evett, két ihletroham között a félkész, rendszertelen verse felett. A Starbucks kávéját szürcsölgette, amit úton a Sushi Tokyo felé vett, és körülnézett, várva, hogy a gondolatmenete meginduljon. Elég közönyösnek érezte magát, nem is talált megfelelő melléknevet, hogy leírja a hangulatát, egészen addig, amíg meg nem pillantott egy képet a művészek falán.

Na ekkor Bill már talált magának nem is egy melléknevet. Dühös, feldúlt és ingerült – ezek mind ráillettek. Bevágta a kopott bőrkötéses jegyzetfüzetét, amiben az összes kósza gondolatát meg szokta örökíteni, és a pulthoz rohant.

- Ezt ki csinálta? – kiáltott fel, megijesztve a bárpult mögött álló férfit.

- Mit? Gond van az étellel?

- Nem, nézzen ahova mutatok és akkor talán maga is kitalálhatja! – sziszegte Bill, a férfi pedig követte a kezének az irányát.

- Tudtam, hogy ismerős az az arc! – mondta. Illett is volna felismernie, Bill elég gyakran látogatta a sushi bárt. – Mi a probléma?

- A probléma, hogy az ott az arcom méltánytalan ábrázolása, és nem vagyok hajlandó engedni, hogy ellopják az identitásom, ez a probléma.

Ott, a falon, eladásra várva, Bill misztikus portréja állt. A bőre sápadt kék volt, a szemei üresek és érzelemmentesek; a tekintete kifejezéstelenül meredt egy olyan irányba, ami mindenfelé végigkísért a szobában, azokkal az ijesztő szemekkel.

- Ezt nem ön kérte? – kérdezte a felszolgáló, és Bill felnevetett.

- Hogy kértem? Soha az életben nem kértem volna, hogy bárki is rólam készült rajzokra vesztegesse a szánalmas kis idejét. Követelem, hogy most azonnal vegye le a falról – vitatkozott Bill, szinte készen állva, hogy leverje az ő szemében hányingert keltő képet.

- Nem tehetem. Ez egy műalkotás, amin valaki dolgozott. Nem vehetem le, amiről megígértem, hogy kiteszem.

- Hát, én ezt nem fogom hagyni, ez nevetséges!

Bill az éles körmeivel a táskájába ásott, át az öngyűlölettel és szomorúsággal töltött füzeteken. Elővette a pénztárcáját, és a férfi felé tartotta.

- Most vegye le arról az istenverte falról!

- Természetesen, ha meg szeretné venni. Csak úgy nem vihetem el.

Bill odanyújtotta a pénzt, a nevetségesen nagy összeget egy ilyen szörnyű tárgyért, a képet pedig szinte kitépte a férfi kezéből. A képmását bámulta, és grimaszolni kezdett, ahogy észrevette a művész legnagyobb hibáit; hogy minden hibát kijavított, és az arca tökéletesen sima volt. Megfeszült az állkapcsa, amikor a művész aláírására nézett.

- Hol lakik ez a Tom Trümper? – kérdezte szinte suttogva, de a hangerő ellenére még így is durva volt a hangja.

- Oh, ilyen adatokat nem adhatok ki – felelte a felszolgáló.

- És mi van, ha nem bízok magában eléggé, hogy a pénzem el fog jutni hozzá?

- Biztosítom, hogy el fog.

Bill még dühösebb lett a férfira, aki nem volt hajlandó elárulni azt az információt, amire annyira szüksége volt. Végigsimította a fekete, feltupírozott haját, és sejtelmesen az ajkába harapott.

- Oh, hát azt hiszem tudom hol találhatnám meg – mondta, inkább magának, mint a kicsit riadt férfinak. – Köszönöm a segítségét – fejezte be szarkasztikusan, majd feltekerte a képet, és az ajtóhoz indult.

Rájött, hogy még ha Tom nem is élt abban a házban, ahonnan legutóbb kirohant, valaki ott biztos tudni fogja hol találhatja meg. Örült, hogy csak egy hét telt el, így bárki is élt ott, biztos, hogy még nem felejtették el Tomot; ha még Bill sem, akkor egy olyan ember, aki még a házába is beengedte, semmiképp nem fogja.

Nem tudta biztosan, hogy az ajtó egy házba vagy csak egy lépcsőházba nyílt, ezért csak résnyire nyitotta ki, és bekukkantott; még mindig jobb, mintha idiótán kopogna egy folyosónak. Ahogy sejtette is, az ajtó egy nem túl magas lépcsőre nyílt, aminek a végén két ajtó nyílt. A baloldalihoz fordult, kicsit bizonytalanul; nem igazán tudta hogy fogalmazza meg a helyzetet. Végül ökölbe szorította a kezét, és hangosan kopogott az ajtón, összeszorítva a fogait, egy vitában reménykedve.

- Öm, hello – köszönt Bill egy nőnek, aki épp a gyerekét szoptatta. Bill legszívesebben hányt volna. Gyűlölte az anyákat, a gyerekeket, a családokat. – Te vagy Tom… barátnője? Felesége? Öm, anyja?

A nő csúnyán nézett Billre, valószínűleg mégsem volt olyan idős, mint amilyennek tűnt. A szemeit forgatta, és úgy fordult, hogy Bill direkt lássa a csecsemőt, hogy szándékosan kényelmetlen helyzetbe hozza.

- Nem. A szomszéd lakásban lakik. Nem tudom, hogy egy olyan jó gyerek, mint ő miért várna egy hozzád hasonlóra – vágta be az ajtót Bill orra előtt.

Bill csak nevetett a bosszúján, bár beismerte, hogy jól megjátszotta. Éretlenül és gyerekesen; ahogy ő is szokta.

Tom festett, szinte teljesen elmerülve a munkájában, amíg meg nem hallotta azt az őrült dörömbölést az ajtaján, ami olyan volt, mintha kalapáccsal verték volna. Felsóhajtott, fáradtan a festőállványra pillantott, majd az ajtóhoz ballagott. Nem is sejtette mi vár rá.

Amint kinyitotta, a goromba idegenről készített portréval találta szembe magát. Egy kis büszkeség uralkodott el rajta, tudván, hogy valaki megvette a képet, és így könnyebb lesz kifizetni a lakbért. De amikor a hang felszólalt a vászon mögül, minden maradék jókedve elszállt.

- Mi az istent képzeltél te magadról? – trappolt be Bill Tom nappalijába, és undorodva nézett végig a berendezésen, hogy milyen unalmas berendezése volt az egyébként káprázatosan megalkotott lakásnak. Nagy belmagasság, gyönyörű kasmírmintás tapéták, és a mindennapi élet egyértelmű jeleit viselő fapadló.

- Öm… - Tom nem számított rá, hogy a „modellje” olyan hideg és rámenős, mint amilyennek lefestette. Persze, Billen látszott, hogy nem ő a legkedvesebb srác, de Tom nem értette miért akadna ki bárki is, hogy megörökítik.

- Öm. Csak annyit tudsz felhozni mentségnek, hogy ’öm’? – csóválta Bill a fejét. – Nem a szavak embere vagy, ugye?

- Ahogy láthatod is, inkább a vizuális művészet az asztalom, nem a fogalmazás – habogott Tom.

- Akkor hadd beszéljek helyetted is – dobta a festményt Bill a földre. – Nem rajzolsz le, nem festesz le, és nem adod el az arcom művészet címszó alatt. Nem vagyok a modelled – nyomta egy ujját Tom arcába.

- Tudom, igen, én csak.. – Tom frusztráltan végigdörzsölte az arcát. – Csak lerajzolom, ami inspirál. Te inspiráltál.

- Őrült módjára belém rohanni és kiönteni a kávém inspiráló? Ennyire szereted mások nyomorát?

- Istenem, nem, nem, egyáltalán nem.

- Akkor miért rajzoltál le engem? – Bill már közel állt ahhoz, hogy leköpje a képet. Gyorsan rápillantott, majd vissza Tomra – És azt a címet adtad, hogy ’Tanzanit Zűrzavar’? Mi a faszért?

- Hát megvan az oka… - vakarta meg Tom az állát idegesen. Még soha senki nem vonta kérdőre az alkotásai miatt ennyire nyíltan. Tudta, hogy van oka, hát persze, hogy van, mégis zavarba jött tőle. Azt rajzolta le, ami felkeltette le az érdeklődését, nem azért, hogy megsértse vagy magára vonja az emberek figyelmét. Egyszerűen lerajzolta amit tudott, amit érzett, amire szüksége volt. A festés volt a menedéke.

- Nem valami depressziós őrült vagyok, aki a címben második szóként a zűrzavart érdemli. A zűrzavar káosz, gyűlölet, zavar. Nem ismersz annyira, hogy ilyen mellékneveket aggassz rám – hazudta.

- Soha nem mondtam, hogy ilyen vagy – védekezett Tom.

- A címed már eleget mondott helyetted.

- Nézd, öm,

- Bill. Nem Tanzanit Zűrzavar, bármilyen cím is ez. Bill vagyok, ahogy te Tom, és egyértelműen nem hajléktalan, bár jó úton vagy afelé.

- Hát, köszönöm, hogy megvetted a képem, és így van egy kis pénzem a lakbérre – mosolyodott el gúnyosan.

- Tök mindegy. Nézd. Ne rajzolj le. Ne fesd oda a kibaszott arcomat sehova, soha többet, és ne azzal akarj pénzt keresni. Érted amit mondok?

- Igen, értem, de… Nem téged festettelek le. Olyan mint te, igen, de nem maga a személy inspirálta a képet – próbálta Tom elmagyarázni.

- Te hülye vagy – vágta rá Bill. Úgy tűnt nem érti.

- Szívesen ülnék itt, hogy elmagyarázzam, tényleg, nagyon is, de nem pont az a társaság vagy, akivel szívesen töltök időt, szóval…

- Oh, elnézést. Gondolom azt a társaságot jobban kedveled, aki megengedi, hogy úgy csinálj pénzt az arcából, hogy még csak nem is szólsz nekik. Értem – forgatta a szemeit, Tom pedig felnyögött.

- Nézd, nem beszélhetnénk meg? – kérdezte Tom őszintén, tényleg szerette volna tisztázni a dolgokat. Utálta a vitákat, a veszekedéseket pedig annál is inkább. Önmagát pozitív és szívélyes embernek tartotta, és gyűlölte a drámát; Billből ellenben csak úgy áradt a dráma.

- Oh, csupa fül vagyok – sziszegte Bill, a fogát csikorgatva, és egyenesen Tom szemébe nézett. A vékony testalkata ellenére elég ijesztő alak volt.

- Öm, hát… Nem akarsz leülni és úgy beszélgetni? És talán becsukni az ajtót, hogy ne zavarjuk Mrs. Johnstont és az újszülöttjét?

- Jó.

Bill berúgta az ajtót, és kecsesen helyet foglalt Tom kopott bőrkanapéján. Az arcáról készült festmény magányosan feküdt a padlón, és Bill rendszeresen odapillantott, majd vissza Tomra; egyenlően gyűlölve mindkét képet.

- Nézd, tudom, hogy talán nem tetszik, de azt rajzolom, ami inspirál – kezdett bele Tom.

- Igen, én pedig azt írom, ami inspirál, de az egyszer biztos, hogy a nevüket nem írom le, hogy aztán azzal könyörögjek pénzért a tudtuk nélkül.

- Sajnálom, tényleg – sóhajtott Tom. Elég rosszul érezte magát, amiért megint kiborította Billt. – De csak azért, mert név nélkül írsz, az nem azt jelenti, hogy nem adod el őket valakinek.

- Nem publikálom a munkám – vágta rá Bill.

- Oh, tudod mire gondolok. – Tom úgy érezte magát, mintha egy gyerekkel vitatkozna, mégis, a szavak ellenére, csak a kifürkészhetetlen szépséget és művészetet látta benne.

- Jó, oké. Igen, emberekről írok, de az más. Nem rajzolom le az arcukat, hogy az abból összekapart pénzből tartsam a tetőt a fejem felett.

- De biztos leírod őket illusztráció vagy képek nélkül, nem?

Bill tudta, hogy Tomnak igaza van, tényleg mindenről; mindenkiről írt. Azt írta, ami inspirálta, amilyen érzéseket kiváltottak belőle az embereket, és írt magáról is; de jelentős különbséget látott a névtelen leírás és az arcuk lerajzolása között.

- Képzeletben, igen. Rajzolva, nem – felelte Bill.

- Hogy lehetsz egyáltalán dühös rám? Nem vagy egy ici-picit sem büszke, hogy inspiráltál valakit?

- Nem – vágta Bill gyorsan. – Nem engem rajzoltál; azt rajzoltad, amit szerinted láttál.

- És? Ez a művészet. Mindenki másképp látja az embereket, pont ahogy másképp írja le az érzéseit.

Tom látta a pulzáló kék árnyalatot Bill körül, az elveszettségnek és a magánynak azt az idegen ragyogását. Szinte vakító volt, Tom olyan erősen érezte azt a valamit, ami sokkal több volt puszta dühnél.

Bill ezzel szemben csak szavak zűrzavarát látta Tom körül. Undor; hazugság; a személyének a pontatlan megközelítése a vászonra vetve. Tom túl sok szó volt. Túl sok hangos, fülsüketítő szó, amitől Bill kényelmetlenül érezte magát.

Az egész probléma művészet volt. A művészi képességek két legtávolabbi pontja, aminek a szörnyű összecsapása miatt képtelenek voltak közös pontra jutni. Bill nem értette, hogy Tom miért olyan büszke és miért van annyira megsértődve, hogy a képét ízléstelennek tartja valaki; és Tom nem tudott ésszerű okot találni, hogy Bill, aki szintén művészféle volt, miért nem volt képes észrevenni, hogy mindketten ugyanazt csinálták, csak két külön szögből, különböző érzékekre hatva.

- Szerintem mindenki így érezne a helyzetemben, ha valaki engedély nélkül csinálna pénzt az arcukból – forgatta Bill a szemeit, és kecsesen átvetette az egyik lábát a másik felett, a hosszú ujjaival pedig kényelmetlen dobolásba kezdett a térdén.

- Oh, szerintem nem. Találkoztam már néhány emberrel, és mind elégedettnek tűntek – biztosította Tom. Megnyalta az ujját, és a tenyeréről leszedett egy kis odaszáradt sárga festéket.

- Igen, és ahogy lerajzoltad őket, ők is ilyen… tökéletesen halottak voltak?

- Olyannak rajzoltam, amilyennek láttam őket, és veled is ez volt – sóhajtott Tom. – Kérsz egy kávét?

- Miért, hogy újra leönthess? – förmedt rá Bill.

- Még jó, hogy most fekete nadrágban vagy – vágott vissza a most már nagyon ideges Tom, miközben lefoglalta magát a konyhában.

Bill óvatosan körbement a hatalmas nappaliban, a falakra kitett képeket tanulmányozva. Nem tagadhatta, Tom valóban kiváló volt a munkájában, amilyen furcsa módon közelítette meg az emberi alakokat. Az arányosság törvényei Tom művészetében nem léteztek, mindenhol eltúlozva ábrázolta azokat a vonásokat, amik a legkiemelkedőbbek voltak számára. Mégis, Bill portréján, minden arányos volt. Tomnak egyértelműen fotografikus memóriája volt, és biztos volt valami oka is, hogy másképp rajzolta, mint a többieket. Bill rosszul volt ettől. Miért tökéletesre festette?

- Mit kérsz a kávédba? – kiáltott Tom a konyhából, kirángatva Billt a gondolataiból.

- Kevés tej, 3 cukor – felelte Bill automatikusan, de a figyelme még mindig a képeken volt. Mindegyik festményhez történetet tudott írni a fejében; mindegyik annyi szót és rejtett jelentést tartalmazott, ám amikor a sajátjára nézett, csak azt látta mennyi hiba van benne.

- Tessék – tette le Tom a két bögrét az asztalkára, és leült a bőrfotelbe, végigmérve a legújabb modelljét.

Az arcán kívül nem igazán nézett még végig rajta, de Bill teljes egészében éles, szimmetrikus vonalakból állt. Az alkata nem volt nőies a finom vállai és vékony törzse ellenére. A lábai hosszúak és vékonyak voltak, mint egy gazellának, és a mozgásuk már önmagában is egy műalkotás volt. Szinte mint egy márványszobor, valami gondosan megmunkált mű; bár Tomot soha nem érdekelte a szobrászat. Ám ha foglalkozott volna vele, biztos volt benne, hogy a végén úgy is csak Billt tudná ábrázolni. Nagyon is különleges jelenség volt.

Bill leült a kanapéra, és belekortyolt a kávéjába. Furcsán érezte magát, már azt sem tudta eldönteni, hogy dühös-e még, vagy csak össze van zavarodva. Tudta, hogy nem tetszik neki, hogy Tom lefesti őt, de azt már nem tudta, hogy még mindig ugyanolyan mérges-e emiatt, mind korábban. A szeme sarkából tanulmányozta Tomot, a bögréje mögül. Úgy méregette, ahogy Tom méregette őt.

Bill szavakban látott, ahogy Tom mintákban; mindketten nagyon is jól tudták, hogy a másik bámul. Tom érdekes volt Bill számára, érzelmek és hangulatok kavalkádja. Olyan magabiztosnak tűnt magával és a tehetségével kapcsolatban. Tom még mindig csak azt a vakító kékséget látta a szobában villogni.

- Nos, - köhögött Bill. Végül elfordult, hogy az üvegasztalra tegye a csészéjét. Talpra állt, és kényelmetlenül nézett körbe a szobában.

- Mit szeretnél mondani? – kérdezte Tom, szinte szárazon. Volt egy olyan érzése, hogy Bill még mindig ki van rá akadva.

- Csak, csak ne rajzold le az arcom, basszus – mondta Bill szomorúan, és Tom ekkor már egészen biztos volt benne, hogy nem téved, amiért Billt kéknek látja. Olyan erős és sima kéknek, mint egy gyönyörű tanzanit ékkő.

- Nem biztos, hogy menni fog – állt fel Tom, és intett Billnek. – Gyere!

Bill sértődötten, de követte Tomot a másik szobába, a műtermébe, ahonnan gyönyörű kilátás nyílt a zsúfolt városra. A szobában vásznak álltak a fal mentén, félig kész festményekkel és üres vázlatokkal. Festékcseppek folytak össze a földön heverő rongyokban, pasztelek voltak egy dobozba dobálva, és ecsetek áztak egy hatalmas üveg színes vízben. A levegőnek akril szaga volt, és Bill úgy látta, az egész szobának nyugodt és könnyed hangulata volt; mint a saját irodájának otthon, leszámítva az üres piás üvegeket és teli hamutartókat.

- Nézd! – rántott le Tom egy festékfoltos leplet egy rakás vászonról, Bill pedig felhorkant.

- A következő meg az lesz, hogy jégben fogok a kádadban feküdni – felelte Bill drámaian, a szobában járkálva. – Szóval, most hogy itt vagyok, a zaklatóm otthonában, már haza se megyek, ugye? – mosolygott gúnyosan, Tom pedig a szemeit forgatta.

- Nincs elég jegem, hogy megtöltsem a kádat – poénkodott. – Én csak, próbálom elmagyarázni az álláspontom.

- Hogy rajongasz értem? – simította végig a haját Bill – Egyszer találkoztunk, tönkre tetted az egész napom, és most egy hétre rá, hány vásznadon is van ott a kibaszott arcom?

- Négyen, de még nincsenek kész.

- És nem gondolod, hogy ez hihetetlenül bizarr? – kiabált szinte Bill.

- Nem, miért kéne?

- Ez az én kibaszott arcom! Nem a tiéd, hogy azt csinálj vele, amit akarsz. Az enyém.

- Te is fested ez arcod! – felelte Tom, Bill nagy mennyiségű sminkjére utalva.

- Az én kibaszott arcom!

Bill észrevette, hogy akármit csinálhat, semmi nem fogja meggyőzni Tomot, és ez nagyon is idegesítette. Nem akarta Tom minden róla készült képét megvenni, csak hogy a nyilvánosságtól visszatartsa. Persze, néhányan biztos azt gondolták Bill hazudott, amikor azt mondta gyűlöli a figyelmet az öltözködéséből kiindulva; de tényleg utálta. Utált minden figyelmet, ami az arcára terelődött, utálta, ha az emberek túl közelről nézték. Félt, hogy ők is meglátják, amit ő látott. Látszólag viszont Tom nem látta, amit Bill látott, mert Bill legnagyobb hibáját egy az egyben kihagyta a festményéből.

- Hogy lehetsz mérges amiért inspiráltál? Te húztál ki az alkotói válságomból!

- Oké, nézd. Fesd le a rohadt arcomat, csinálj bármilyen bizarr voodoo szarságot felette meztelenül, leszarom, de istenre esküszöm, ha még egyet meglátom, hogy el akarod adni…

- Oké, oké! – sóhajtott Tom, és a lepedőt visszadobta a festményekre. – Nem adok el egyet sem, de legalább a kiállításaimra elvihetem?

- A francba, Tom! – kiáltott fel Bill, és Tom pontosan látta, hogy Bill milyen színnel mondta ki a nevét; vörössel. Frusztrált volt.

- Miért nem? Szeretném megmutatni.

- Engem mutatnál meg, és nekem nincs szükségem, hogy többen nézzék a kibaszott arcom, oké? – fújta ki a levegőt hangosan, Tom pedig csak sóhajtott.

- Jó. Csak magamnak foglak festeni. Tudom, hogy ez neked nevetségesen furcsa, de észre kell venned, biztos észre is vetted már, hogy messze érdekesebb vagy mindenki másnál, akiket eddig rajzoltam.

- Oh, igen, a hibás emberek olyan érdekesek – forgatta Bill a szemeit.

- Az egyetlen hibád, hogy szarkasztikus bunkó vagy – morogta Tom, mire Bill csúnyán nézett rá.

- Nincs olyan, hogy nem te nyersz, ugye?

- Épp ezt akartam mondani rólad is – vágott vissza Tom.

- Jobb dolgom is van annál, hogy veled veszekedjek. Tévhitben élsz, teljesen elborított a saját képzeleted. Nem azt rajzolod, amit látsz, csak fantomokat.

- Nem, téged látlak. Téged rajzollak.

- Engem miért festettél olyan másnak? – kérdezte Bill hirtelen, ismét a fedetlen képekre pillantva – Ezek az emberek olyan… aránytalanok. Nézd, ennek a szemei például hatalmasak és túl vannak hangsúlyozva.

- Gyönyörű szemei voltak, arra fókuszáltam. Az inspirált.

- És ezen? A haja túl szőke, sokkal világosabb, mint a többi.

- Káprázatos haja volt.

- Szóval akkor mi van? Rajtam semmi nem emelkedik ki, ezért olyannak rajzoltál, amilyennek láttál?

- Épp az ellenkezője! – tanulmányozta Tom Bill arcát, aki ettől elfordul – Minden kiemelkedő rajtad.

- Az arcom legfontosabb részét hagytad ki – mondta Bill szomorúan, majd kisietett a szobából, és felkapta a táskáját a kanapéról.

- Tényleg nem akartalak megsérteni! – kiáltott utána Tom, de Bill addigra már bevágta az ajtót és eltűnt; a festményét a padlón hagyva.